Önbizalomhiány és beképzeltség Dika elképzelése szerint :P

Én személy szerint néha úgy érzem, hogy nincs elég önbizalmam, nem merem bevallani az érzéseimet a fiúnak, aki tetszik,  nem merek valami rosszcsontságba belemászni az osztálytársaimmal,  vagy a szemébe nézni az utcán szembe jövő embernek, vagy reklamálni a tanáromnak a jegy miatt, vagy megvenni egy csinos ruhát, mert félő, hogy szörnyen állna rajtam, vagy felhívni a legjobb barátnőmet, mert attól rettegek, hogy azzal fog jönni, hogy elege van belőlem, és soha többé ne beszéljek vele, azért mert folyton az ő nyakán csüngök ( amiért viszont még soha nem reklamált csak utalva).

Az után hirtelen fordul a kocka, és teljesen felkerülök a csúcsra. "Én vagyok a legjobb rajzos az ismerőseim között" "én vagyok a világ legokosabb gyereke" "nálam segítőkészebb lány nincs a világon" "bármire képes vagyok". Ilyenkor pedig általában jön a szokásos pofára esés, mivel kénytelen vagyok rájönni, hogy rengetegen jobban rajzolnak nálam, hogy van nálam milliádszor okosabb, és fiatalabb gyerek is, na meg arra is, hogy nem vagyok sem nagyon bátor, sem túl segítőkész. Viszont ennek ellenére azt is tudom, hogy még ha nem is mondja senki, hogy hasznomat veszi, ettől függetlenül, csak jó lehetek valamire, különben nem lennének barátaim. Akiket a beképzelt pillanataimban sajnos agyon tudok kritizálni (amit később meg is bánok), vagy szivatni. Szerencsémre nem nagy társaság előtt kötekszem, ezért ha kiengesztelem őket, részben megbocsájtanak. A bocsánatkéréshez azt hiszem értek :P

A beképzeltségem legfőbb tárgya általában a saját igazam, ami nem számít mekkora igazságértéket hordoz, minden áron rá akarok erőlteni a körülöttem lévőkre. Néha sikerül, néha nem. A saját kis igazammal képes vagyok bármeddig elmenni, ha nem akadok megfelelő vitapartnerre, aki érvel ellenem, és megfordítja az álláspontomat. Ilyenkor viszont akkor sem ismerem be a tévedésemet, mivel az a beképzelt büszkeségem nem engedni. Ezért gyakran borsot törörk az ismerőseim orra alá, ezt a tulajdonságomat apámtól örököltem, aki még rajtam is túl tesz a "nekem van igazam" dolgokban, mivel nálla nem számít mennyit érvelsz, nem hajlandó még csak meghallgatni sem , amit mondani akarsz neki, szóval nem ajánlatos összekapni vele :P. Viszint az ilyen emberekre mondják,hogy :"falra borsó, falra", más szóval, ennek mindegy mit mondasz," az egyik fülén be, a másikon ki", csak a magáét fújja.

Lényegében egy jó pár pszichológiai önbizalom teszten azt a megoldást kaptam, hogy nincs valami nagy önbizalmam, amiben viszont annyira nem vagyok biztos, mivel folyton folyvást kikotyogom minden gondolatomat bármiféle szorongás nélkül, ami arra utal, hogy az internetes tesztek sem mind komolyan vehetők. Mivel én úgy gondolom, hogy sem önbizalomhiányos, sem beképzelt nem vagyok, hanem éppenséggel a kettő között ingadozok, hol ez, hol az igaz inkább rám :P.

Végezetül annyit, hogy akinek önbizalom hiánya van, az gondolkozzon el azon, hogy van egy szerető családja, vagy egy jó barátja, aki úgy szereti ahogy van, akkor ő( az önbizalomhiányos) miért ne tudná szeretni, elfogadni és tisztelni magát, amiből rögtön következni fog, hogy mások is szeretni fogják. A beképzeltségben szenvedőknek pedig azt üzenem, hogy bár nem tudnak róla, de azért nekik is vannak hibáik, és illene azokat be is ismerni :P.